Az út a cél. Ez nem jelenti, hogy nem éred el a célt. A változás útja olyan mint egy kirándulás, a kaptatón is lehet örülni a napsütésnek.
ismeretlen eredet


Kiút a homoszexualitásból

Glenn Wyler


A következő szöveg a NARTH (National Association of Research and Therapy of Homoszexuality) Terapeuta Egyesület egyik nemzetközi ülésén, előadás formájában hangzott el. Az előadás stílusát az írásos szöveg megtartotta. A NARTH egy szakmai egyesület, amely többek között a homoszexualitás „helyreállító terápiájával” foglalkozik. A „helyreállító terápia” fogalma – ami a következő szövegben előfordul – eredetileg Sigmund Freud lányától, Anna Freudtól származik. Ez nem azt jelenti, hogy a homoszexualitást meg kell „reparálni”, „javítani”, hanem azt, hogy a homoszexualitás maga egy helyreállítási késztetés. A homoszexualitás tehát valamilyen mélyen meghúzódó, a saját férfi vagy női nemi identitással kapcsolatos érzés helyreállítására tett kísérlet.
Ha most nem a homoszexuális irányultságom helyreállító terápia általi megváltoztatásáról volna szó, hanem mondjuk az eredményes fogyásomról, akkor most megmutatnám önöknek azokat a kötelező „előtte-utána-fotókat”. Akkor azonnal látnák, mennyire megváltoztam. De ma azért vagyok itt, hogy elmeséljem önöknek, hogyan életem meg a függőségekkel terhelt, nem kívánt homoszexualitásból való gyógyulást. Ezt nem tudom fotókkal szemléltetni, de igyekszem önöknek az „előtte-utána-benyomást” a szavaimmal közvetíteni. Ugyanis nincsen arról szó, hogy a változásom ne lenne érzékelhető egy kívülálló számára. A múlt héten például a feleségem a nővérével beszélt telefonon, aki semmit nem tud a belső küzdelmeimről. A feleségem elmesélte neki, hogy épp egy barátomhoz mentem, hogy a padlásterük beépítésében segítsek, mire a testvére. „Te jóságos ég, mi történt vele, lecserélte a személyiségét?” „Ez még semmi.” - folytatta a feleségem, „a saját szerszámait vitte magával.” A sógornőm erre azt találta mondani: „Öt évvel ezelőtt biztos nem csinált volna ilyesmit.” - és igaza van.

A hosszú belső harc
Röviddel a helyreállító terápiám kezdete előtt – négy és fél éve – 35 éves voltam, kilenc éve voltam házas, és két gyermekünk volt. Aktívan tevékenykedtem a templomi közösségben és egy sikeres, tíz éves PR menedzseri karrier is mögöttem volt. De kettős életet éltem: Kifelé sikeres családapa voltam, titokban pedig erősen szexfüggő homoszexuális férfi. Húsz éve voltam már pornófüggő, és tizennégy éve nem tudtam homoszexuális kapcsolatok nélkül létezni – ezek többsége anonim, egyéjszakás kaland volt.
A tizennégy évből majdnem egy teljes évet homoszexuálisomat nyíltan vállalva éltem Los Angelesben és ez idő alatt három rövid homoszexuális kapcsolatom volt. Akkoriban elértem egy pontra, melytől kezdve egész tudatosan homoszexuálisnak, azaz melegnek tartottam magam. Be kell vallanom, hogy izgalmas és mámorító érzés volt, ahogyan lehullott rólam a szégyen. Belenéztem a tükörbe, és azt mondtam: „Meleg vagy. Csak erről van szó. Ez mindent megmagyaráz. Ez a te identitásod.” Erővel töltött el, és szinte már „spirituális” élmény volt az az érzés, ahogy a szégyen feloldódott, és az a tudat is, hogy a homoszexualitásnak nem kell többé ellenállnom, hanem pozitív fényben láthatom a homoszexuális identitást. Ezért értem, mit gondolnak azok az emberek, akik a „gay pride”-ról beszélnek. Ez szabadságot jelent és azt az érzést, hogy végre nem kell szégyenkezniük.
De ez nem tartott sokáig. Amint elfogadtam a homoszexuális identitást, minden álmom szertefoszlott. Látnom kellett, ahogy a magam számára elképzelt személyes életút, a karrierem, a könyvírási terveim, a helyi keresztény közösségben való tevékeny jelenlétem, lassacskán mind-mind semmivé vált. Az életem kizárólag a homoszexualitás körül forgott, csak az érdekelt, hogy szexuális tapasztalatokat szerezzek, és végre rátaláljak az „igazi férfira” (esetemben az „igazi férfiakra”).
Aztán találkoztam Marie-val. Vele valahogy többet tudtam remélni az életemtől, és ő is többet látott bennem. A férfi, aki az ő szemében voltam, jobb ember volt, valaki, akinek még voltak az életére vonatkozó álmai. Ő volt az első ember, akinek úgy meséltem a belső harcaimról, hogy sem homoszexuális, sem pedig terapeuta nem volt. A reakciója is felért egy fejbekólintással: „Rendben, és akkor most mit tegyünk?” Csoda, hogy beleszerettem?
Amikor aztán 1988-ban összeházasodtunk, huszonhat éves voltam. Természetesen a homoszexualitásomat illetőleg semmi nem változott, ezt nem is vártam. Mégis mindketten alábecsültük a ránk váró erőfeszítéseket, és a feladatot, amit a már „bejáratott” szenvedélyem leküzdése jelentett. Mintegy tizennyolc hónapig jártam egy pszichológusnőhöz, akit a szaknévsorban kerestem ki magamnak. A házasságkötésünk előtti évben kezdtem el a terápiát. Akkoriban nőkkel és férfiakkal is randevúztam, hogy rájöjjek, melyik út lesz a megfelelő nekem. A terápián sok dühöt fedeztem fel magamban, ami elsősorban az édesanyámmal való kapcsolatomat érintette. Apukámmal nem foglalkoztam. Inkább elzárkóztam attól, hogy apakapcsolatomon dolgozzak. Nem foglalkoztam a férfi identitás megtalálásának fontos témáival, meg a gyermekkori, velem egykorú fiúkkal való kapcsolataimmal sem., Az a téma sem került elő, hogy hogyan élem meg a mai, felnőtt férfiakkal való kapcsolataimat. Mégis sokat segített nekem ez a terapeuta, mert megtanított az életemet szemlélni, látni és vizsgálni a két utat, amelyen jártam. Egy dolog világos volt: ez a két út hamarosan annyira el fog távolodni egymástól, hogy döntenem kell az egyik mellett.
Az egyik legfontosabb dolog, amit a terapeutával átbeszéltünk, az „Anonim Szexfüggők” (AS) témája volt 1. Akkoriban az volt az érzésem: „Ez az. Megvan a válasz. Ez egy függőség. Ha úgy állok hozzá, mint a drogfüggőséghez, akkor kijövök belőle.” Az AS tizenkét pontos programja sokat segített nekem, mert mindig azt hangsúlyozta, hogy ki kell törni az elszigeteltségből, a tehetetlenséget pedig Isten elé kell helyezni. A találkozók heti rendszeressége, és a tény, hogy mindig be kellett számolnom a napi életvitelemről, rendkívül nagy segítséget jelentett. Ám a találkozások alkalmával nem kerültem mélyebb kapcsolatba másokkal. Könnyű volt, hogy néha ott voltam, néha nem. Az AS program abban sem segített, hogy betekintést nyerjek a probléma mélyebb rétegeibe. Láttam a cselekedeteimet, de nem láttam a cselekedeteim motivációját. Fontos és szükséges volt, hogy alakítsak viselkedésemen, de a szexuális önmegtartóztatás önmagában még nem jelentett mély gyógyulást, vagy változást. Egy – az AS-ben töltött – idő után minden erőmet elveszítettem, és amikor az életem más területein is problémák jelentek meg, kijelentettem, hogy már nincs szükségem az Anonim Szexfüggőkkel való találkozásra.
Titokban viszont egyre inkább kiéltem a homoszexualitásom. Minden érzés szex utáni vágyat szabadított fel: mindenek előtt a harag és a düh, de a depresszív érzések, a magány, a félelem és a szégyen is. Ezeket az érzéseket pedig nagyon gyakran tapasztaltam. Sőt, még az öröm is ilyen hatással volt rám. Olyan örömteli alkalmakkor, amikor mások talán egy pohár bort ittak volna meg szívesen, nekem a szex a „löketére” volt szükségem, ahhoz, hogy örülni tudjak.
Valódi barátaim egyáltalán nem voltak, csak kedves ismerősök. A legjobb barátomat talán háromszor vagy négyszer láttam egy évben és néhány havonta beszéltem vele telefonon. Ez meglehetősen felületes volt. Ugyanakkor mélyen szomjaztam a férfiak szeretetére és elfogadására, pozitív megerősítésükre és érintésükre. A homoszexualitást láttam az egyetlen lehetőségnek arra, hogy férfiaktól szeretet kapjak: az volt számomra a férfi közelség és érintés egyetlen tere. Azt gondoltam, hogy a heteroszexuális férfiak között nem is létezhet szeretet, testvériség, igaz barátság és érintés. Azt hittem, az igazi férfiaknak nincs szükségük más férfiakra. Az igazi férfiaknak csak nőkre van szükségük, meg munkahelyre, talán még sportra – és ez elég is nekik. Úgy éreztem, azért sem tudok igazi férfi lenni, mert nekem ennyi nem elég. Az úgynevezett „értelem” – és én ezt a szót most nagyon tágan értelmezem – egyetlen válasza erre a helyzetre a következő volt: „Hagyd el az asszonyt és a gyerekeket és keress magadnak egy férfit, akivel boldog lehetsz!” Ám ez nálam szóba sem jöhetett, mert nem ez volt az, amit akartam. Szerettem a feleségemet és a gyerekeimet. Együtt akartam maradni a családommal, és nem akartam „meleg” lenni. Amikor még szingli voltam, homoszexuálisként éltem – de éreztem, hogy ez lealacsonyítja az életemet. Homoszexuálisként élve egy mély sötétséget éreztem, és (hogyan mondjam ezt egy világi hallgatóság előtt?) azt hogy ez nem helyes. Megtapasztaltam, hogy a meleg világ tele van sebzett, egocentrikus, kényszeresen a szexualitáshoz és a fiatalság kultuszához kötődő férfiakkal. Voltak tehát körülöttem más férfiak, de ők is legalább annyira tele voltak sebekkel és fájdalommal, mint én.
Ha a homoszexuális életforma beváltotta volna azt az ígéretét, hogy testvéri kötődést és elfogadást találok általa, akkor úgy maradtam volna, és vissza se néztem volna többé. De mindaz, amit ott találtam csak további fájdalom és mély elutasítás volt, mert nem voltam elég karcsú, jóképű, fiatal és atletikus. Ezek miatt a homoszexuális férfiak sokkal mélyebben elutasítottak, mint azt a heteroszexuálisoktól valaha tapasztaltam. Úgy akartam magam érezni, mint egy igazi férfi – és ez számomra a heteroszexuális létet és életformát jelentette. Ezenkívül időközben világossá vált a számomra, hogy az „igazi” férfi megtalálása nem jelentene megoldást, sőt nem is lehet őt megtalálni. Amikor már házas voltam, egy-két évig még párhuzamosan voltak homoszexuális kalandjaim egy férfivel, aki maga is családos volt. Ő úgy vélte, hogy közöttünk a tartós kapcsolat lenne a lehető legjobb, mert azáltal „mindenünk” meg lenne – feleség és gyerekek, heteroszexuális életforma és egyidejűleg egy férfi szeretete, ami után annyira vágytunk. Ez egy majdnem tökéletes ötlet volt, de számomra nem működött. Nagyon szégyelltem, hogy úgy élek és nem hagyott nyugodni a tudat, hogy folyamatosan hazudnom kell.
Ám a legnagyobb probléma mégis az volt, hogy amikor ezzel a férfivel együtt voltam, olthatatlan vágyat éreztem még többre. Minél többet kaptam belőle, annál kétségbeesettebben volt rá szükségem (vagy egy másik férfire, amennyiben ő épp nem ált rendelkezésre.) Az éhség nem múlt el, hanem egyre nagyobb lett, ahogy csillapítani próbáltam. Ezek az „egymásnak ellentmondó vágyak” – ahogyan Joe Dallas említi őket a könyvében („Desires in Conflict“2) – és az egész lelki sebzettségem együtt vezettek ahhoz, hogy az öngyilkosságot lássam a legértelmesebb megoldásnak. Ez tűnt az egyetlen kiútnak.

A fordulatponton: A „helyreállító terápia” kezdete
Ennek a krízisnek a kellős közepén, 1997 májusában, felkerestem egy terapeutát, aki helyreállító terápiával foglalkozott, és kezdetét vette a változásom. A helyreállító terápiával akkor találkoztam, amikor egy volt homoszexuális nő könyvére bukkantam: Erin Eldredge „Born That Way?” („Így született?”). Életemben először hallottam az igazi változás lehetőségéről, ami nem csupán önmegtartóztatás volt. Az Anonim Szexfüggők csoportjában mondták, hogy a teljes szexuális önmegtartóztatás lehetséges. De soha nem hallottam arról, hogy nem csak felhagyni lehet a homoszexuális viselkedéssel, hanem az is lehetséges, hogy ne is vágyjon rá az ember. Az az elképzelés, hogy a homoszexualitásom kiélését abbahagyom, de a vágy megmarad, hihetetlenül fájdalmas volt, és alapjában véve elfogadhatatlannak tűnt. A könyv szerzője viszont azt írta, hogy számára mindkettő abbamaradt. Ebből a könyvből tudtam meg, hogy létezik egy exmeleg világ, és hogy van kimondottan exmeleg tanácsadás és lelki gondozói szolgálat. Így jutottam el a helyreállító terápiához. A terápia kezdetén épp egy krízis legmélyebb pontján voltam. Meg voltam róla győződve, hogy a feleségem az állandó hűtlenségemet már nem tudja tovább elviselni. David-től, a terapeutámtól megtudtam, hogy neki is ugyanez volt a problémája; ez reményt adott. Így tehát máris adott volt a két legfontosabb dolog, ami a változáshoz szükséges: egy krízis, közepén a reménnyel. Következő lépésként elolvastam Joseph Nicolosi „Reparative Therapy of Male Homosexuality“3 („A férfi homoszexualitás helyreállító terápiája”) c. könyvét és végig az a zavarba ejtő érzés volt bennem, hogy az egész könyv rólam szól. Ebből arra következtettem, hogy az esetem egyáltalán nem egyedülálló. Sőt, olyan sok hozzám hasonló problémákkal küzdő férfi van, hogy egy egész könyvet írtak a témáról. Alaposan átrágtam magam a könyvön, és igyekeztem megvizsgálni a homoszexualitás számomra új értelmezését. Minden nagyon is igaznak tűnt. Olyan volt ez számomra, mint egy fénysugár a sötétben. Ezután elolvastam Jason Parks „Resolving Homosexual Problems“ („A homoszexuális problémák megoldása”) c. könyvét is, és még inkább megértettem az igazságot világosság szűrődött az életembe. Egyszerűen éreztem, hogy az, amit olvasok, igaz. Először voltam képes átlátni az életemben lévő káoszt. A popkultúra kínálta válaszok, nekem soha nem tűntek igaznak; nem illettek ahhoz, amit magamról, Istenről és a világról tudtam. Őszintén szólva, ezek mindig csak buta módon testreszabott, kényelmes válaszoknak tűntek. De a magyarázatok, amiket most hallottam és olvastam – pl. hogy: A homoszexualitás egy olyan „helyreállítási kísérlet”, amely kielégítetlen, érzelmi szükségleteket próbál csillapítani; problémája a „védekező visszahúzódás”, melyre megoldást a „tudatos kötődés” jelent – nos, ezeknek a válaszoknak volt értelme számomra és megfeleltek nekem. Illettek a magammal kapcsolatos ismereteimhez, olyanok voltak, mint egy puzzle hiányzó darabjai; fény és öröm áradt az életembe általuk.
A könyveken keresztül egyre több mindent megértettem magamról. A terápiás munka is hatékonynak bizonyult. Hamar átláttam, hogy addig miért éppen úgy folyt az életem, ahogy, és miért nem másként. Amikor megértettem, hogy hogyan alakult ki a homoszexuálisom, egyúttal arra is rájöttem, hogy a homoszexualitásba vezető út – az ellenkező irányban végigjárva – a homoszexualitásból kivezető út is lehet.

A homoszexualitásba vezető utam
Öt tényező játszott szerepet a homoszexuális irányultságom kialakulásában:
Az első a habitusom volt. Finom, érzékeny fiú voltam, aki – ahogyan édesanyám mondta – soha nem okozott problémákat. Érzékeny voltam; ezt vélhetően sok felnőtt nő értékeli egy férfiben, viszont gyerekként a hasonló korú társaim csúfoltak és kiközösítettek emiatt. Az érzékenységem, kedvességem, barátságosságom és finomságom által sok együttérzés volt bennem, gondoskodtam másokról, és nyitott voltam a lelki dolgok iránt. Ezzel egyidejűleg viszont nagyon sebezhető és rendkívül érzékeny voltam mások ítéleteivel szemben. A második tényező, hogy édesapámat nagyon passzívnak és érdektelennek éltem meg. Barátságos volt ugyan, de távolságtartó. Elutasítottam őt, mert gyengének és puhánynak tartottam, és azért is, mert hagyta, hogy édesanyám domináljon. Nem volt példakép a számomra. Nem sok köze volt az életemhez, annyira távol voltunk egymástól, hogy még egy igazi veszekedés sem volt közöttünk. Nagyon megrendítő volt, amikor ezekre a dolgokra évekkel később ráeszméltem. Meg kellett állapítanom, hogy mindketten nagyon keveset fektettünk bele a kapcsolatunkba, illetve, nagyon keveset hoztunk ki belőle. A kapcsolatunkból hiányzott a szenvedély – a pozitív és a negatív egyaránt.
Harmadszor: édesanyámat nagyon dominánsnak találtam. A férfiakkal és fiúkkal szemben elítélő volt, tele volt elutasítással és rosszallással. Valószínűleg mindig is lányt szeretett volna helyettem. Úgy vélem, hogy a lányokat civilizáltabbnak tekintette a fiúknál, és úgy látta, hogy mindig jobban viselkednek. Mivel mindig mindenkinek meg akartam felelni, levontam a következtetést: minél kevésbé viselkedem fiúként, és minél inkább lányként, annál elégedettebb lesz az anyukám.
Negyedszer: nem voltam túl sportos, ezért az iskolában gyakran gúnyoltak, kinevettek, és ezért pánikrohamok gyötörtek. A középiskola hat éve alatt, úgy éreztem, hogy kiközösítenek, rettenetes félelmeim voltak és tele voltam szégyennel. Nem emlékszem minden részletre, és arra sem, milyen gyakran gúnyoltak, de tudom, hogy minden egyes napon rettegtem a megaláztatástól.
Az ötödik tényező pedig a pornográfiába és maszturbációba való menekülésem. Az első szexuális érzéseim tizenhárom-tizennégy évesen még nőkkel kapcsolatosak voltak. Az első pornográfiával kapcsolatos tapasztalatomat tizenöt évesen szereztem. Itt is a nők voltak a középpontban és szinte elvarázsolt az élmény. Minél több pornográf képet néztem meg, annál keményebbekre volt szükségem ahhoz, hogy ugyanazt az adrenalinlöketet okozzák nekem. Ugyanakkor minél keményebb pornót néztem, annál inkább a férfiakra terelődött a figyelmem. Elkezdtem férfiakról fantáziálni. Olyan akartam lenni mint ők, közülük való akartam lenni. A pornográf férfiképek nézegetése közben éreztem magam életemben először „férfinak”, első ízben éreztem valami férfiassággal kapcsolatosat. Ezért a pornográfia számomra a férfiasságom megerősítésére lett. Nem tudom milyen hatással lettek volna az apámmal, anyámmal és a velem egyidős fiúkkal való problémáim az életemre, ha ezeket nem erősítette volna fel a pornográfia. Mintegy a terápiám kezdetével egyidőben elköteleztem az életemet Isten mellett, méghozzá olyan radikálisan, ahogy csak tudtam, jóllehet már sok éve a templomi közösséghez tartoztam és befejeztem az Anonim Szexfüggők tizenkét lépéses programját is. Most először lett a gyógyulási folyamat fontosabb számomra, mint az, hogy titokban tartsam a problémámat. Az elmúlt években csak egy dolgot tartottam igazán fontosnak: Senkinek nem szabad megtudnia, mivel küzdök. Úgy próbáltam valamilyen változást és gyógyulást elérni, hogy ezt közben titkolni is próbáltam. Persze most sem arról volt szó, hogy egyáltalán nem érdekelt, ki és miről szerez tudomást velem kapcsolatban, de kész voltam kockáztatni a változás érdekében. Elkezdtem olyan embereket beavatni a problémámba, akiktől segítséget reméltem.

A terápia
A terápia során a szégyenen, a szomorúságon és a dühön dolgoztam. Szégyent éreztem a szexuális függőségem miatt. Ám valójában még inkább szégyelltem magam.
Segített nekem abban is, hogy lássam a legitim szükségleteimet: egy kisfiú mély sóvárgását egy apa szeretetére és elismerésre, az apa érintésére és férfi játszópajtások megnyugtató elfogadására. Dávid egyik mondatára különösképpen emlékszem: „A lelkednek szüksége van férfiakkal való kapcsolatra, de hogy ezt milyen módon kapod meg, azt te határozod meg.” Miután húsz éven keresztül vívódtam, végre megtanultam, hogy a lemondás vagy az ellenőrzés elve helyett a beteljesítés elvét is alkalmazhatom. Ez mindent megváltoztatott. Elkezdtem az életemet tudatosan jó dolgokkal megtölteni, olyan dolgokkal, amelyekre a lelkemnek valóban szüksége volt, és amelyekre a mai napig is szüksége van. Többé már nem akartam annyival beérni, hogy csupán az igazi szükségleteim perverzióiról kelljen lemondanom.

A valódi élet: találkozás a félelmeimmel
A terápia nyomán sok változást életem meg a terápiás praxison kívül is. Megszólítottam egy férfit a templomi közösségből, akit ugyan közelebbről nem ismertem, de éreztem az irántam való igazi érdeklődését. Megkérdeztem, hogy lenne-e a lelki mentorom, és ő azonnal igent mondott. Vázoltam neki az egész életemet, és azt is, amin épp keresztül megyek. Ő aztán hetente találkozott velem, sőt néha naponta is. Ha épp krízisben voltam, mindig felhívhattam őt. Azt tettem, amit az Anonim Szexfüggőknél tanultam: Ha éppen stresszes időszakom volt, vagy szükségem volt arra, hogy kapcsolatban legyek valakivel, akkor felhívtam, vagy elmentem hozzá. Megengedte nekem, hogy naponta felhívjam, amit kezdetben nem tudtam elhinni. Rájöttem, hogy mivel soha nem hittem el azt, hogy az édesapám igazán érdeklődik irántam, azt sem tudtam elhinni, hogy más férfiak így tehetnek. Egyszer egy cetlire a következőt írtam: „Martin azt mondja, mindennap felhívhatod.” – aztán a cetlit a pénztárcámba tettem. Ezzel próbáltam erősíteni az abba vetett bizalmamat, hogy valaki tényleg gondoskodik rólam.
Elkezdtem barátságokat kötni, mások támogatását kerestem, és ki akartam emelkedni az elszigeteltségemből. Volt dolgom olyan férfiakkal, akik maguk is ki akartak jönni a homoszexualitásból, de heteroszexuális érzelmű férfiakkal is, akik a küzdelmemről semmit sem tudtak. Kirándulásokat szerveztem, ebéd-, vacsorameghívásaim voltak és sok ehhez hasonló dolgot csináltam. Ha valakinek nagy szüksége lett volna egy „A barátságról tehetségtelenek számára” című könyvre, akkor az én voltam. Fogalmam nem volt az egészről. A férfiak közötti barátsággal kapcsolatosan bizarr elképzeléseim voltak. Az édesapámmal nőttem fel, akinek egy barátja sem volt. Soha nem láttam más férfiakkal együtt a munkáját leszámítva, így azt gondoltam, hogy a barátság gyerekeknek való és a házas férfiaknak nincs is szüksége barátokra, mert ott van nekik a házasságuk. Nem járnak senkivel szórakozni a feleségüket és talán egy másik házaspárt leszámítva. A barátság és a férfiak számomra két teljesen idegen dolog volt. Ennek megfelelően, korábban úgy véltem, hogy heteroszexuális férfiak között nem létezik igazi barátság. De erőt vettem magamon, és igyekeztem nyitva tartani a szemem, amikor éttermekbe, mozikba vagy különböző rendezvényekre mentem. Meg kellett állapítanom, hogy semmi esetre sem lehet minden férfi homoszexuális, akit ilyen helyeken másik férfival láttam. Rájöttem, hogy sok heteroszexuális férfi jár egy-egy másikkal étterembe.
Ezt korábban soha nem vettem észre.
Elkezdtem módszeresen tanulmányozni a férfivilágot. Pontosan megfigyeltem, hogyan viselkednek a heteroszexuális férfiak egymás között. Sokat foglalkoztam a férfi önképemmel, és fitness terembe jártam. Talán furcsán hangzik, de még egy sportújságot is elkezdetem járatni, hogy tudjam, miről beszélgetnek a férfiak. Sok minden a mai napig rejtély számomra és egyszerűen nem érdekel, de legalább most már tudom, mit jelent az NFL rövidítés, meg tudom különböztetni a foci és a baseball csapatokat, és nem állok ott teljesen idiótán, ha férfiak sportról beszélgetnek. A legrosszabb az volt, hogy a sporttól való hatalmas félelmemmel is foglalkoznom kellett. Ettől már a középiskola óta nagyon szenvedtem. Olyan dolog volt ez, ami miatt haragudtam magamra, és nem tudtam továbblépni. Harminchat évesen (!), a templomban megkérdeztem egy férfit, aki sportos volt, és együtt érzőnek is tűnt, hogy megtanítana-e kosárlabdázni. Már az is fájdalmat okozott, hogy ilyesmire kellett kérjem – alig tudtam kibökni a dolgot – és ennek a tetejébe még igent is mondott. Ez azt jelentette, hogy tényleg meg kellett tennem. Szombat délelőttönként találkoztunk és az alapok elsajátításával kezdtük. Nem is annyira a kosárlabdáról szólt ez, hanem inkább arról, hogy legyőzzem a félelmemet. Az volt a lényeg, hogy ottmaradjak a pályán, és ne adjam fel. Az első éles meccs, amit egymással játszottunk eléggé fájdalmas volt, mert sok régi seb szakadt fel bennem. Eltartott egy darabig, de végül képes voltam vele egy második, sőt aztán már harmadik, negyedik és ötödik játékot is játszani, közben pedig a fájdalmammal foglalkozni. Ez csak azért sikerülhetett, mert ő mentorként támogatott engem. Értette, hogy min mentem keresztül; mindig igyekezett játékba hozni engem és közben a szárnyai alá vett. Természetesen a kosárlabda nem tett heteroszexuálissá. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna a dolog. De nagy esélyt kaptam arra, hogy le tudjam győzni a félelmemet a sporttal és az atlétikus testalkatú férfiakkal szemben. Nagy lépés volt ez a személyiségfejlődésemben, mert megtanultam, hogyan sportoljak úgy együtt más férfiakkal, hogy közben még jól is érezzem magam.

Helyet találni a férfivilágban
Ez a fejlődés egy rendkívüli pszichikai és lelki tapasztalathoz vezetett. 1998 márciusa volt, és körülbelül tíz hónapos terápia volt már mögöttem. Az irodámban voltam és az interneten szervezeteket és irodalmat kerestem, amik a „férfi megerősítés” témájával foglalkoznak. Ekkor hirtelen a férfiasság iránti szeretet és a férfiakhoz való tartozás érzését tapasztaltam meg. Elhagytam az irodát, hogy rájöjjek, mi történik bennem. Ahogy az utcán férfiak mellett mentem el, egyszerre világossá vált a számomra, hogy húsz-harminc éven keresztül édesanyám kritikus szemével tekintettem rájuk. Megnéztem a férfiakat és azt gondoltam: „Vigyázz, mert fájdalmat fognak neked okozni, meg fognak sebezni.” Ám ezen a napon, 1998 márciusában csak mentem az utcán, és a férfiakat csodálatos lényeknek láttam, akikkel mély kapcsolatban éreztem magam, mert egy voltam közülük.
Az irodából aztán Los Angeles strandjára mentem. Ott figyeltem a férfiakat, és pillantásukat mélyen magamba szívtam. Az egész hétvégén át tartott ez a férfiak és a férfiasság iránti mély szeretetérzés. Emellett dühös is voltam, hogy átvettem édesanyám negatív felfogását. Ezen a hétvégén végre levetettem ezt magamról és leszámoltam azzal a nézetemmel is, hogy a férfiak a világ összes bajának okozói. Azóta már más szemmel nézek a férfiakra.
Néhány hónappal később, 1998 augusztusában az új világlátásom hatalmas megerősítést kapott. Dávid, a terapeutám arra bátorított engem, hogy vegyek részt a „New Warriors” kalandtréningjén. Már hallottam róla és egy kicsit tartottam tőle. Korábban nevetségesnek és komolytalannak tartottam az ilyesmit, de most a férfiakról és férfiasságról alkotott új látásmódom miatt örültem neki. A „New Warriors" hétvégi programja egy intenzív tapasztalati tréning. Elsősorban heteroszexuális férfiaknak találták ki, de homoszexuális férfiakat is szívesen fogadnak. A programot a törzsi kultúrák férfi beavatórítusaira támaszkodva fejlesztették ki. A név – „New Warriors” = „Új Harcosok” – azokra a belső harcokra utal, amiket a férfiaknak meg kell harcolniuk. Olyan ez, mint a régi harcosok harcai, csak nekünk nem a faluinkat vagy a közösségeinket kell megvédenünk. Vasárnap reggel szereztem a hétvége számomra legdöbbenetesebb tapasztalatát. Hirtelen világossá vált, hogy a férfiaknak is vannak érzései. Eddig ezt nem tudtam, illetve mindig azt gondoltam, hogy én vagyok az egyetlen, akinek érzései vannak. Miért gondoltam ezt? Egy példával tudnám ezt érzékeltetni: Néhány hónappal ezelőtt édesanyám említette, hogy édesapámtól származó leveleket talált, amiket a háború végén, katonai szolgálata alatt, Japánból küldött. Mivel édesanyám tudta, hogy mindig az volt az érzésem, hogy igazán soha nem ismertem meg édesapámat, megkérdezte, el szeretném-e olvasni ezeket a leveleket. Azt mondtam, persze, hisz azt gondoltam, nagyon érdekesek lehetnek. Ám annyira azért ismeretem apámat, hogy már előre sejtettem, valószínűleg csak kevéssé fontos történésekről fog írni. Hangot is adtam neki, hogy szerintem ezek a levelek semmit nem mondanak majd el az érzéseiről, vagy arról, hogy milyennek tapasztalta azt, hogy olyan nagyon távol volt. Erre édesanyám azt válaszolta: "Ez valószínűleg igaz, de végül is soha nem hajlott depresszióra, és soha nem volt igazán dühös sem – mégis milyen érzésekről kellett volna írnia?” A lélegzetem is elakadt. ”Na jó, ezek szerint ő se ismerte jobban édesapámat, mint én.” – gondoltam magamban. tehát. A férficsoportban lévő kötelék és hitelesség épp azt a férfi testvériséget és közösséget adta nekem, amit egy életen keresztül kerestem a homoszexuális szubkultúrában. Péter egyébként az egyik legjobb barátom lett.

A terápia utáni élet: egy másik világ
A huszonhét hónapos terápia és huszonöt hónapos szexuális tisztaság után, 1999 augusztusában befejeztem a terápiát. A terápiás munka életem egyik legnehezebb és legtöbb fájdalommal járó élménye volt. Ugyanakkor ez volt életem első igazán mélyreható és hiteles élménye is – ebbe érte meg a leginkább belevágni egész életemben és ez okozta a legtöbb örömet nekem. Ennek egész életemben örülni fogok. És akkor most ejtsünk szót az „utána-fotóról”. Egy barátom egyszer azt mondta: Változtasd meg a perspektívádat, és megváltoztatod a világot; azt a világot tudniillik, amelyben te élsz, és ahogyan azt te magad szemléled. Ez így van, ezt csak megerősíteni tudom. A világ számomra ma már nem hideg és érzéketlen férfiakkal van tele, ahogyan öt évvel ezelőtt. Ma olyan férfiakat látok, akiknek vannak érzéseik, akik jószívűek és – talán ami a legfontosabb – akik maguk közé fogadnak. Sőt még azt is megérzem, ha a férfiak az utcán odakacsintanak rám. Ez a kacsintás annyit jelent: összetartozunk, mi férfiak egy család vagyunk. Korábban a férfias kinézetű férfiakra kétféleképpen reagáltam: Felépítettem magamban egy védekezési mechanizmust, azért hogy védjem magam tőlük, vagy szexuálisan vágytam rájuk a távolból. Ha ezzel szemben ma találkozom egy férfias férfivel, érzem az odatartozást és a közöttünk lévő láthatatlan kapcsot; szeretném barátként megismerni – szexuális vágyak nélkül. Ma több barátom van és mélyebb barátságokat kötöttem, mint korábban valaha.
Amikor megkérdeznek, "mit jelent a gyógyulás”, azt válaszolom: békét és teljességet. Ez nem a heteroszexualitásról szól, mint olyanról, hanem a békéről. A homoszexualitás ezt képtelen volt megadni nekem. Most az életemet egy olyan állapotként élem meg, ahol béke és integritás van. Hitelesen élek és valódi közösségben vagyok férfiakkal és nőkkel. Két évvel ezelőtt Los Angelesből Virginia államba költöztem. Sok mindent újra ki kellett alakítani az életemben. Néhány dolognak, amiket korábban tanultam, most ki kellett állnia az élet próbáját. Senkit sem ismertem Virginiában, és mindent a nulláról kellett kezdenem. A városban, ahol élek, elkezdtem felépíteni egy „New Warriors” csoportot. Ma egy tucatnál is többen vagyunk. Minden héten találkozunk, hogy együtt dolgozzunk a belső fejlődésünkön, vagy néha csak azért, hogy együtt játszunk. Emellett igyekszem kapcsolatban maradni a Los Angeles-i barátaimmal és próbálok másoknak is segíteni, akik szintén a változást keresik. Egy évvel ezelőtt készítettünk a barátaimmal egy weblapot www.peoplecanchange.com címmel. Ott más férfiak történetei mellett az enyém is olvasható. Elmeséljük, hogy hogyan és mi által tapasztaltunk változást a homoszexuális orientációnkban. Szeretnénk, hogy másoknak is része legyen abban, amit mi tanultunk. Olyan sokáig kerestem a válaszokat, és ezért szeretném másoknak megmutatni, hogy a változás valóban lehetséges. Azok érhetik el, akik valóban akarják, és készen állnak a munkára, meg az azzal járó sok fáradtságra is.

Visszatekintve: mi segített volna még?
Mielőtt befejezem a beszámolómat, szeretnék itt kitérni néhány dologra, ami még jobban és gyorsabban támogathatta volna a változási folyamatomat. Először is: Bárcsak alapos vizsgálat alá vetettem volna az önmagamról és összességében a férfiakról alkotott képem és bárcsak igénybe vettem volna egy terapeuta segítségét, hogy egy valóságvizsgálatnak is alávessem ezt a világképet. Ma már látom, mennyire beszűkítettek engem bizonyos fals elképzelések, például, hogy a férfiaknak nincsenek barátaik, vagy hogy a férfiaknak nincs szükségük más férfiakra, és hogy a heteroszexuális férfiak között nincs hiteles barátság, …stb. Ha ezeket a tévedéseket korábban felismertem és elvetettem volna, biztosan gyorsabban haladtam volna előre.
Másodszor: Korábban keresném a közvetlen, gyógyító tapasztalatokat heteroszexuális férfiakkal, melyeknek én a „New Warriors”-nál lettem részese. Bárcsak korábban és gyakrabban meg lett volna a lehetőségem, hogy ilyen embereket ismerjek meg. Akkor hamarabb megtanultam volna bízni bennük. Szívesen megtanultam és gyakoroltam volna a terápia során, hogy hogyan kell viselkedni egy heteroszexuális férfivel szemben. Így talán megváltoztathattam volna a kemény ítéleteimet velük szemben, és leleplezhettem, feldolgozhattam volna a hamis elképzeléseimet. Harmadszor: azt kívánom, bárcsak már korábban egy értelmes férficsoporthoz tartoztam volna. Sok homoszexualitással küzdő férfi vágyakozik egy „legjobb barát” után, aki mindig elérhető a számára. Nekem nem is egy „legjobb barátra”, sokkal inkább egy baráti körre volt szükségem. Meg vagyok róla győződve, hogy a férfibarátságok hiányát sok homoszexuális érzelmű férfi mély veszteségként éli meg. Ez a hiány rendkívül megnehezíti a homoszexualitásból kiutat kereső férfiak útját a változás felé, mivel ők gyakran azt gondolják, hogy a homoszexualitáson kívül semmilyen kapcsolatuk nem lehet a férfiak közösségével.
Negyedszer: a sportfóbiámnak és a sporttal kapcsolatos traumámnak feltétlenül meg kellett gyógyulnia ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Ebben sajnos teljesen egyedül kellett, hogy segítséget keressek. Az a benyomásom, hogy a terapeuták és az exmeleg lelki szolgálatok nem veszik eléggé komolyan ezt a pontot. Pedig ez sokszor egy nagy és fájdalmas seb a homoszexualitástól szenvedő férfiak számára. Csak kevés olyan exmeleg lelki szolgálat van, ami legalább évente egyszer sporttábort, vagy sportterápiás hétvégét szervez. Erről csak beszélgetnek – pedig ez nem elég. A változásnak a gyakorlatban kell megtörténnie. Azt remélem, hogy a helyreállító terápiában elkötelezett szervezetek fejlődni fognak ezen a téren. Egy utolsó, nagyon elhanyagolt terület a gyógyító érintéssel függ össze. Amikor feladtam a védekező mechanizmusaimat, megrendülve fedeztem fel, hogy milyen hatalmas érintéshiánnyal nőttem fel. A rokonságomban testvérek, apák és fiúk között a kézrázás az intimitás csúcsa. Saját tapasztalatom, és sok más férfitől is hallom, hogy. tulajdonképpen egyáltalán nem a szex volt a cél, hanem egyszerűen csak az érintést keresték. És mivel nem tudták, hogyan kaphatnák meg ezt a heteroszexuális férfiaktól, elkezdték keresni a szexet a homoszexuálisan élő férfiakkal. Amikor a barátaim a „New Warriors”-ban gátlások nélkül, erősen megöleltek engem, éreztem milyen nagy igényem van az ilyen érintésekre. Még masszázskezeléseken is éreztem ezt.
Végezetül: Remélem, hogy mindenki, aki a helyreállító terápiában dolgozik, gyógyító alternatívákat tud kidolgozni, azok számára, akik a homoszexuális irányultságukat szeretnék megváltoztatni.

Glenn Wyler Házas, két gyermek édesapja, az USA-ban, Virginia államban él.

Jegyzetek
1 Magyarországon: „Anonim szexfüggők“, http://www.slaa.hu/, Telefon: (+36) 30 / 348-94-19
2 Dallas, Joe, Desires in Conflict – Answering the Struggle for Sexual Identity, Harvest House Publishers, Eugene, Oregon, USA 1991.
3 Nicolosi, Joseph, Reparative Therapy of Male Homosexuality, Aronson, New Jersey, USA 1991.
Megjelent:
Bulletin DIJG, Sonderheft, Januar 2005, Männliche Homosexualität, S. 35-43

menthető verzió... (PDF)

meleg, homoszexuális, homoszexualitás