Nem az a szabadság, ha valamit megtehetsz, hanem ha nemet tudsz mondani arra, amit megtehetsz.
indiai közmondás


Homoszexualitás - Bepillantás a változás komplex folyamatába

Markus S. Hoffmann


A homoszexuális érzéseim megváltozásáról szeretnék beszélni. Hol is kezdjem? Talán itt: 22 éves voltam, és már megint egy férfibe szerettem bele. Már megint koldus függőségbe kerültem, újra éreztem a vágyat, hogy ez a férfi megérintse férfitestem, a vonzóerőt, hogy szexuálisan egyesüljünk.
Nem értettem, miért. Miért vesznek erőt rajtam újra és újra a homoszexuális vágyak? Nem húztam már elő az összes terapeuta nevét a szaknévsorból, hogy végre lerázzam ezeket az érzéseket? Nem fáradoztam már eleget azon, hogy mindent megértsek homoszexuális érzéseimmel kapcsolatban? Mindent, ami az apámmal és az anyámmal, meg a családommal kapcsolatos, azt is, hogy nem kaptam tőlük megerősítést a férfi mivoltomban. Mégis, most amikor ez a sóvárgás ehhez, a szememben tökéletes férfihez vonzott, csak egy dolgot értettem: amint férfiak bizonyos típusa jelenik meg a környezetemben, függőségi viszonyba kerülök velük.
Nem tudva, hogyan igazodjak el az érzéseim között, és azon való sértődöttségemben, hogy ez a férfi nem viszonozhatja az érzéseimet, tehetetlenül sötétségbe kerültem. Szomorúság, vágyakozás töltötték be ezt a sötétséget és semmi sem segített, amit megoldásként kipróbáltam. Már csak egyet akartam, hogy ennek a fájdalomnak vége legyen: meg akartam halni.
Ennek a sötétségnek a kellős közepén, mint egy kis szikra, merült fel a kérdés: Mit keresel tulajdonképpen ebben a férfiben? – Megdöbbentően egyszerű kérdés volt, de mégsem tudtam spontán módon megválaszolni. Csak akkor sikerült, amikor már nem gondolkodni próbáltam, hanem az érzéseimre figyeltem. Felidéztem emlékezetemben egy képet a vágyamról, ez iránt a férfi iránt. Egy képet, amelyben minden csodálatom, vágyam visszatükröződött, és egyenesen kitört belőlem a válasz: az ő testét kerestem, az ő férfiasságát és erejét: ő akartam lenni. Igen, ez volt az: Én az a másik akartam lenni! Úgy éreztem, mintha a szexuális fantáziában és ennek a férfinek a közelében, az ő általam idealizált férfiasságának egy része belém áradna, és így egy pillanat alatt mindentől megszabadulnék, amit óvodás korom óta magamban férfiatlannak, csúnyának tartottam. Minél tovább vizsgáltam e felfedezésem, annál tisztábban kirajzolódott egy összetett rendszer. Az egyik oldalon ott volt az undor, a megvetés és a gyűlölet, amit magammal szemben éreztem, a másik oldalon pedig az a csaknem paranoiás elképzelésem, hogy minden férfi, akit csodálok, látja ezt a hiányt rajtam, és ezért elutasít. Mégis kívántam és csodáltam ezeket a férfiakat, és arra vágytam, hogy a közelükben legyek, hogy kapcsolatban legyek velük. Ezt a vágyat végül a szexuális fantáziaképeim töltötték ki. Ezek valójában nem érintésről, vagy közelségről szóltak, hanem arról, hogy megszabaduljak a magammal szemben érzett belső gyűlölettől. Ez még azzal az érzéssel is párosult, hogy a másik férfiasságának egy része a szexuális öröm pillanataiban a sajátommá válik.
Ma már tudom, hogy ezt a jelenséget a Selbst-pszichológia, a csecsemőkutatás újabb eredményei, a kötődéselmélet és mentalizáció koncepciók alapján úgy nevezi, mint az egyén saját magával kapcsolatos kevéssé integrált tudását.1 Másképp fogalmazva nem voltam bizonyos afelől, hogy ki vagyok én, mint férfi. Ezzel egyidejűleg nem voltak bennem megerősítő férfihangok. Csak elképzelt pozitív férfi képek utáni vágyakat éreztem, amiknek az lett volna a szerepük, hogy engem a negatív önérzékelésemtől megszabadítsanak. 2
23 évesen már tudtam azt, hogy érzéseim csupán saját magam keresését tükrözik vissza és semmi mást. Az egyetlen válasz azonban, amit erre a keresésre ismertem, a homoszexualitás volt, amelynek segítségével látszólag sikerült az idealizált férfiak tulajdonságait magamra venni és egyben, rövid időre megszabadulni a gyűlölettől és az undortól, amit magammal szemben éreztem. Világossá vált számomra, hogy homoszexualitásom nem megoldás, hanem önbecsapás. De akkor hogyan lehet ezt a problémát megoldani?

Kapcsolat és identitás
Nem volt jobb ötletem, mint imádkozni, és remélni, hogy Isten olyan identitástudattal ajándékoz meg, ami megerősít és segít önmagam elfogadásában, hogy az önmagamról alkotott hibás képem többé ne a homoszexuális vágyaim segítségével próbáljam rendbe hozni. Nem szeretném itt felsorolni, hogy milyen „mágikus” megoldásokon fáradoztam, és hogy milyen próbálkozásaim voltak, annak érdekében, hogy begyakoroljak, bebeszéljek magamnak egy másfajta férfiasságot.
Az igazi megoldás az egyetemi tanulmányaim ideje alatt kezdett derengeni: a kulcsot egy könyv jelentette: Erik H. Erikson: Identitás és életciklus.3 (magyarul nem jelent meg! Ford. megjegyzése) Már az első félévben kezembe került ez a könyv, amelynek középpontjában éppen az a kérdés áll, amivel én is küzdöttem: Milyen tényezők támogatják az erős, egészséges önazonosságot? 4 Minél többet olvastam a fejlődés és a krízisek különböző lépcsőfokairól, amiket az embernek az identitása felé vezető úton kell végigjárnia, annál érthetőbbé vált, hogy az identitásérzés nem olyan dolog, ami csak úgy kinő az emberből, vagy amit az ember egyszerűen be tud beszélni magának, hanem sokkal inkább a megerősítő kapcsolatok támogatása fejleszti ki azt. Így az önazonosság végső soron „egy egyre növekvő bizalom abban, hogy az az egységesség és érettség, amit mások látnak bennünk, egy olyan képességünknek felel meg, ami a valódi belső egység (a pszichológiai értelemben vett Én) fenntartását teszi lehetővé számunkra”5.
Hirtelen világossá vált számomra, hogy az önazonosság érzésem csak más férfiakkal szemtől szemben tud növekedni. – Mernem kellett más férfiakkal kapcsolatba kerülni.
A kirajzolódó megoldás feletti örömömet félelem követte. Attól tartottam, hogy újra csak visszautasítást fogok kapni a férfiaktól, és megint egy homoszexuális kapcsolatban fogok landolni.
Először ez a félelem győzött, így utat találtak hozzám azok a keresztény moralizáló figyelmeztetések, melyek szerint a férfiakkal való kapcsolat és barátság veszélyes és a bűnbe való visszaesés fenyegeti. Azt ajánlották, hogy inkább harcoljak a homoszexuális kísértések ellen és nyomjam el a homoszexuális érzéseimet. Így azonban nem tapasztaltam az érzéseim tartós változását, éppen ellenkezőleg: saját magam elutasítása csak egyre nagyobb lett. Ekkor elhessegettem az addigi figyelmeztetéseket és újra a kapcsolatok építése felé fordultam.
Kezdetben ezek a „barátságok” nem voltak egyebek, mint a környezetemben lévő férfiakkal való kapcsolat erősítése. Elég csekély volt a hatásuk az önutálatomra, önmagam elutasítására. Ma már tudom, hogy abban az időben tanultam meg, hogyan legyek része egy férfiakból álló csoportnak, és hogyan merjek ott férfiként megjelenni, ahelyett hogy visszahúzódnék. Képessé váltam arra is, hogy jobban megértsem más férfiak reakcióit. Amíg korábban egy férfi elhárító gesztusa, vagy kritikus pillantása számomra egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy meglátta bennem azt a férfit, akit magam is gyűlöltem és elutasít, addig most afelé irányultam, hogy az ilyen gesztusok, pillantások esetében inkább kérdezzek.
Az ilyen kérdezgetések végül még nagyobb bizonytalanságot okoztak bennem: Nem talál a másik nagyon gyerekesnek, vagy túl bonyolultnak, amikor feltárom előtte a kétségeimet? Nem gondolja, hogy nem vagyok igazi férfi? Az ilyen pillanatokban újra teljes súllyal éreztem a konfliktusaim: az önutálatot és a vágyat egy férfi után, aki teljesen elfogad. Ráadásul, ha valaki ekkor biztatással és megértéssel fordult felém, az sokkal több kétséget váltott ki belőlem, mint amennyi biztonságérzetet. Meg lehet egy ilyen problémát oldani?

A fordulat
A fordulat Vele, a baráttal érkezett el. Barátnak nevezem őt, mert mindent tudott rólam: minden bennem lévő kétséget, a férfiasságommal, a testemmel kapcsolatban. Mindketten azzal az akarattal adtuk egymásnak a barátságunkat, hogy egymást erősítsük a férfiasságban, amit addig alig éreztünk magunkban. Az egyetlen szabály a teljes őszinteség volt.
Örömet, de emellett fájdalmat is éreztem emiatt a férfi miatt, mert alkata, kinézete, férfiassága számomra annak az életérzésnek a megtestesítője volt, amit én is szerettem volna az identitásom részének tudni. Örömet és elismerést lélegeztem be, ha hozzám fordult, ha viszont elfordult tőlem, elárasztott az önutálat és az elhagyottságtól való félelem. Belső drámám és megtörtségem hangsúlyosabban került napvilágra, mint bármely korábbi férfikapcsolatomban, és ez alapvetően meghatározta baráti együttléteinket. Magamban állandóan méricskéltem minden késői érkezést, minden egyes kritikát, minden személyemmel, barátságunkkal kapcsolatos kijelentést és szinte mindig minden alkalmasnak látszott arra, hogy romokba döntse a kapcsolatunkat. Találkozásaink eseményei egy sebész precízitásával tárták fel mindazt, amit 23 évesen benső dilemmaként és a homoszexuális érzéseim okaként felismertem, és épp ezt a dilemmát akartam legyőzni, csak nem tudtam hogyan.
Őszintén szólva a próbálkozások és a tévedések útja vezetett a megoldásra. Elég banálisan kezdődött az egész. Együtt utaztunk valahová kocsival. Épp közöltem barátommal, hogy ha a jövő héten a közelben lesz, akkor szívesen találkoznék vele. Mialatt beszéltem, közelsége a szokásos, fékezhetetlen érzéseket váltotta ki belőlem, ezeket viszont hirtelen kioltotta reakciója, amire nem számítottam: „Hát, nem is tudom…” - mondta. „Mit nem tudsz?” - vágtam rá. Erre pontosan azt felelte, amitől a leginkább tartottam: „Nem hiszem, hogy belefér, hogy találkozzunk! Túl sok a dolgom!”. Egyszerre volt bennem düh, szomorúság és önutálat. Magamban azt gondoltam: „Én mindent megtennék érte! Ha igazi barát lenne, szakítana időt rám. Túl sok vagyok neki.” Már csak egy vágyam volt, hogy valahogy elmenekülhessek onnan, a dühtől és kiábrándultságtól majd felrobbantam. Elöntött a fájdalom, ám volt egy másik gyenge érzés is bennem, mely azt súgta: Menj vissza ebbe a kapcsolatba, légy őszinte és nyitott! Anélkül hogy igazán gondolkodtam volna, a szám olyan szavakra nyílt, amiket korábban soha nem mertem kimondani: „Túl sok vagyok másoknak, csak azért létezem, hogy utáljanak, ez az egész annyira fáj!” Egyre hangosabban beszéltem és mintha csak egy ösztön vezetett volna, kizárólag a fájdalmamra koncentráltam és mondtam, sőt ordítottam a magamét. Az járt a fejemben: Ennek most mind ki kell jönnie belőlem! Aztán hirtelen megnyugodtam, sőt mi több, megkönnyebbültem és ez igazán jó érzés volt. A barátom szemébe néztem. Ő engem nézett.
Életemben először éreztem mélyen a tudatomban, hogy most mondhat, amit akar; tudom, hogy ő itt van nekem, akkor is, ha nincs ideje rám, vagy ha az iménti érzelemkitörésemet nem is érti. A belső feszültség ebben a pillanatban paradox módon elmúlt. Éreztem, hogy a másik szeret, még akkor is, ha nem képes minden pillanatban velem foglalkozni. Ezzel együtt annak is a tudatában voltam, hogy ha mégis megpróbálna elutasítani, vagy elhagyni, akkor e feletti fájdalmamat őszintén kifejezésre juttathatnám. Mi lenne ez, ha nem pont annak a képességnek a fejlődési útja (melyről Erikson is írt), amely által az az egység és érettség, amit mások látnak bennem, saját magam számára is érezhető valóság lesz? Mindenesetre igen meglepődtem, amikor traumaterapeuta képzésem alatt ugyanezzel az általam véletlenül megtalált megoldással, kidolgozott módszer formájában találkoztam. Sőt, a kötődéselmélet arra is utal, hogy az ember identitás érzése csak egy valódi kapcsolatban, az ő indulatainak visszatükrözése által tud fejlődni.6 Azt, hogy egy ilyen indulattükrözést felnőttként, pótlólag is el lehet végezni, többek között a kötődés terápia sikerei bizonyítják. E terápiás módszer célja, hogy az ember egy traumától terhelt helyzetben az elsődleges érzelmeit, teljes teste bevetésével átélje.7 A mai tudásommal már világosan látom, hogy abban az egykori, rövid szituációban, egy identitásalapozó és az elutasítás traumáját csökkentő kapcsolat született köztem és a barátom között.

Az önelutasítás legyőzése
Életem ezen kis epizódja ugyan nem változtatta meg teljesen homoszexuális érzéseimet, de egy stabil identitástudathoz vezető út kezdete volt. Felbátorított, hogy egyszer már sikerült megszabadulnom a fájdalmas érzéseimtől. Most már akartam az igazságot. Így az önmegvetés témáját teljes súlyával vittem bele a kapcsolatba, és a barátom rólam alkotott véleményét egészen részletekbe menően követeltem ki: „Légy őszinte, mondd el, hogy tényleg rendben vagyok-e?” A válasza olyan volt, mint egy pofon: „Igen Markus, rendben vagy, de tudod, ha még egy kicsit sportosabb lennél, akkor a férfiasságod még inkább érvényre jutna.”
A bensőm felkiáltott és úgy éreztem, mintha egymással ellentétben álló részekre esnék szét, amik mind egyszerre próbálnának érvényre jutni. Hirtelen előtérbe került az önutálatom hangja és elborítottak az édesapámmal és a gyerekkori játszótársaimmal kapcsolatos emlékek, akik azért nevettek ki, mert nem voltam sportos. Úgy tűnt, most ezzel a hanggal beszél a barátom. Sötétnek és fenyegetőnek láttam őt, abban a hitben voltam, hogy mindjárt eltaszít magától. Ugyanakkor volt bennem egy égető vágy is, hogy valaki mássá váljak, Ez egyfajta erővel és akarattal társult: Mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy a férfiatlan énem valódi férfilétre ébredjen, hogy ez majd biztosítsa a kapcsolatot és közelséget a barátomhoz.
Vadul dolgoztam, hogy átalakulásom tervét sikerre vigyem. Sportoltam, méghozzá élsportolóknak szánt edzésterveket követve. Az eredmény azonban elmaradt. Ha a tükörbe néztem, elöntött a mély gyűlölet: A testemet még mindig undorítónak láttam, és szégyenérzet fogott el miatta. Kétségbeestem.
Két vagy három hónapig erőlködtem így – pontosan már nem emlékszem – mígnem érzelmileg összeroppantam. Egy két órás futás közben ért utol a kétségbeesés. Egyedül voltam az erdő közepén, szomorúság és düh keveredett bennem. Nem is tudtam mit tegyek, sírjak vagy ordítsak? Elkezdtem hát mindkettőt teljes erővel. „Olyan vagyok, amilyen, és ha ez neked nem tetszik, akkor küldj el! De az vagyok, aki vagyok, én csak én vagyok…” A fáknak kiabáltam, de a barátomra és azokra gondoltam, akik valaha is elutasítottak a testiségem miatt. A földre rogytam, kiabáltam, üvöltöttem, zokogtam és csak hagytam, hogy a düh, a fájdalom és a szomorúság hullámai az érzések egy új áramlatába taszítsanak. Nem a kimerültség érzése volt ez, hanem a megkönnyebbülésé. Már csak egy dolgot akartam mondani a barátomnak: „Csak az tudok lenni, aki vagyok! Most gyenge vagyok, de egyben erős is! Én ez a kettő egyszerre vagyok!
Megtettem, kevésbé látványosan, mint az erdőben, de megtettem. Elmondtam neki mindent: a félelmemet attól, hogy a gyengeségem miatt elutasít és azt az ötletemet is, hogy csak akkor tarthatom barátomnak, ha meg tudok változni. Azon való döbbenetében, hogy milyen sokáig kínlódtam csak azért, hogy tessek neki, annyit mondott: „De hát, ezt én nem akartam, én csak azt mondtam, amit gondoltam.” - és elhallgatott. Egy mély igent hallottam magamban, mintha a szétesett részeim újra egymásra találtak volna: Szabad gyengének és korlátozottnak lennem, és azt is szabad elhinnem, hogy a férfi, aki így érzékel engem, egyben az a férfi is, aki normálisnak tart. Ugyanakkor szabad erősnek is lennem és ezt az erőt a gyengeségem nem oltja ki. Mindkét részemet bátran belevihetem egy kapcsolatba és érezhetem, hogy mindennel együtt, ami vagyok, szeretni fognak. Röviddel ezután, a szobám takarítása közben, egy fotó került a kezembe. Egy férfi fotója. Vonzó volt, jóképű ki és erotikus érzéseket váltott ki belőlem. Csak ekkor ismertem fel hirtelen: Hiszen ez a férfi a fotón én magam vagyok! Mi történt? Hol marad az önmegvetés? Nyilvánvalóvá vált, hogy barátommal való intenzív kapcsolatunk eseményei, egy mély identitástudatot alakítottak ki bennem, ami képessé tett arra, hogy a saját énemre szeretettel tudjak tekinteni.
A következő hetekben és hónapokban egyik felfedezés követte a másikat. Új világba csöppentem. Még kicsit hitetlen és óvatos voltam, de végül azt is megállapítottam, hogy már nem szexualizálok férfiakat többé. Sokkal inkább az a mély érzés töltött el, hogy elég vagyok magamnak. Ezzel az is együtt járt, hogy erőt és inspirációt tudtam meríteni a férfiakkal való hétköznapi kapcsolataimból. Ma, évekkel később, tudom, hogy az identitásom ekkor vált éretté. A sok pozitív tapasztalat magamról és mások bátorító visszajelzései elértek bennem egy kritikus határt, és ez elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy már ne kelljen többé a homoszexualitást mankónak használnom. Előtérbe kerülhettek a heteroszexuális érzések.

Markus S. Hoffmann
Jegyzetek
1 A mentalizációs elmélet két kutatási területet kapcsol össze, a Theory of Mind-kutatást és a kötődéskutatást. Lényegében arról a kérdésről van szó, hogyan tapasztal meg az ember gondolatokat és indulatokat, és hogyan érzékel és alakít ki kapcsolatokat. Az elmélet alapvető megállapítása, hogy az a mód, ahogyan az ember egy kapcsolatában felmerülő gondolatokat és indulatokat „mentalizálja”, képes átalakítani az egyén ön- és világfelfogását is. Így a pszichoanalitikusan és mélypszichológiailag motivált kutatás a mentalizációs elméletből fontos következtetéseket vezet le specifikus zavarok kezelésénél. Vesd össze: Peter Fonagy, György Gergely,  Elliot L. Jurist, Mary Target, Affektregulierung, Mentalisierung und die Entwicklung des Selbst, Stuttgart 2006. 
2 vesd össze: Gerd Rudolf, Hildegard Horn, Strukturbezogene Psychotherapie (rendszerszeméletű pszichoterápia?), Stuttgart 2004, S. 78f. 
3 Erik H. Erikson, Identitás és életciklus, Frankfurt/M. 1973.  
4 ebd., 39. old. 
5 ebd., 107. old. 
6 vesd össze: Michael Klöpper, Érés és konfliktus, Stuttgart 2006, S. 56ff.
7 vesd össze: Konrad Stauss, Bonding Psichoterápia, München 2006, S. 63ff.
Megjelent:
Bulletin DIJG, 2008, Nr. 15, Homosexualitität und Veränderung. Hintergründe, Forschung und Berichte, S. 38-42

menthető verzió... (PDF)

meleg, homoszexuális, homoszexualitás