Egyetlen helyen találhatod meg magadat, a jelenben.
Eckart Tolle


A sivatag kivirágzik

Simone S. élete


Ő egy olyan nő, aki sok évig homoszexuálisként élt, változásának útjáról mesél nekünk. Ma képzett tanácsadó és keresett lelki gondozó.
Hosszú ideig nem tudtam, ki is vagyok valójában. Nem tudtam, milyen irányba tereljem az életem. Állandó szomorúság ült a szívemen. Belül kiszáradtnak, üresnek és az élettől elvágottnak éreztem magam. Húsz évesen mélypontra jutottam, véget akartam vetni az életemnek. Szerencsémre épp a megfelelő időben szólított meg egy nő, aki igazi érdeklődést mutatott irántam. Meg tudtam magam nyitni, és az összes bennem lévő szükség és hiány kitört belőlem. Reményt merítettem.

A homoszexuális hajlamomat már körülbelül 12 évesen éreztem, de nem akartam róla tudomást venni. Összezavart, hogy a nők vonzanak. Rajongtam egy tanárnőmért, és csak sokkal később értettem meg, hogy egy anya védelmére vágytam. Nehezemre esett, hogy másokkal kapcsolatba kerüljek. Börtönben éreztem magam. Akkor még nem tudtam, hogy nem volt kifejlett személyiségem, és hogy valójában nem volt kapcsolatom saját magammal. A középiskola elvégzése után, házvezetői képesítést szereztem. Ebben az időben sikerült egy kicsit kikerülnöm a zárkózottságomból és kapcsolatot teremteni másokkal.
Az egyik továbbképzésen találkoztam egy nővel, akibe beleszerettem és titokban együtt éltem vele. Életemben először éreztem olyasmit, mint a védettség, a valakihez való tartozás – ám mégsem voltam boldog, mert a bennem lévő üresség a kapcsolatunk alatt egyre mélyebbé vált. Amikor a tovább képzésének vége lett, megszakítottam a barátságot is, mert éreztem, hogy mélyen függővé váltam ettől a nőtől, és ez minden életerőmet kiszívja. Nagyon nehezen dolgoztam fel ezt a szakítást, a halálhoz hasonló érzés volt.
Ekkoriban ismertem meg egy másik nőt, aki érdeklődött irántam és segíteni akart nekem. Képes voltam feltárni előtte a nehézségeimet. Ő nem ítélt el, hanem készségesen mellém állt, hogy a szakítás nehéz időszakát túléljem. Ha ő nem lett volna, biztosan megvalósítom azt a tervemet, hogy véget vetek az életemnek.
Meg akartam változni. Félelmek nélküli, szabad kapcsolatokra vágytam nőkkel és férfiakkal egyaránt. Ezt akkoriban még nem tudtam megfogalmazni, csak később lettem képes világosan megérteni ezt a mély vágyat arra, hogy legyek valaki, és hogy a másik személyt tőlem független valakiként, társként éljek meg.

Egy hosszú változási folyamat vette kezdetét, mely során sok magasságon és mélységen mentem keresztül. Ennek során egy lelki-gondozó segítségét is igénybe vettem, akivel számos beszélgetést folytattam. Lassacskán világossá vált számomra, hogy gyermekkoromban nagyon sok lelki sérülés ért. Ezeket a fájdalmas élményeket viszont hosszú ideig még nem tudtam érzelmileg megközelíteni, így nem sok minden változott az életemben. Egyre csak szenvedtem, magányos voltam, belül hatalmas ürességet éreztem de a kapcsolataimban még túl kívülálló voltam ahhoz, hogy megkönnyebbülést tapasztalhassak meg. Négy év után nem bírtam már tovább a belső magányt, és elkezdtem egy újabb romantikus homoszexuális kapcsolatot. Olyan érzelmi összeolvadás alakult ki köztünk, ami boldogságot szabadított fel bennem. Azt gondoltam, hogy egész életemet ezzel a nővel fogom leélni. Ám két év után éreztem, hogy ez a kapcsolat sem ad választ a belső szükségleteimre. Megint csak egy fájdalmas függőséget éltem át és a szabadság utáni vágy mindennél erősebbé vált bennem. Éppen ebben az időszakban éreztem meg, hogy Isten az, aki valódi szabadságot kínál nekem. Ugyan nem tudtam elképzelni, milyen szabadság lehet ez, de már nem elégedtem meg azzal a kifogással, hogy ezt a szabadságot úgysem tudnám elérni. Így szakítottam ezzel a lánnyal és újra mély kétségbe estem. Hosszú ideig gyászoltam. Hiányzott a biztonságérzet, amit vele együtt elvesztettem és újra utolért az üresség érzése, melyet a magány okozott. Szomorú és csalódott voltam, mert arra kellett rájönnöm, hogy minden csak illúzió volt.

Ma már tudom, hogy a homoszexuális érzéseim, gondolataim, egy sokkal mélyebben rejlő dolog jelei voltak. Egy másik lelki-vezető segítségén keresztül Isten egészen a homoszexuális érzéseim gyökereihez vezetett vissza: gyerekkori sérülésekhez, és az ezekkel kapcsolatos mély sebekhez. Világossá vált, hogy édesanyám gyermekkoromban nem volt képes azt a szeretetet, biztonságot adni, amelyre szükségem lett volna. Édesanyám csak két gyereket szeretett volna. Amikor velem is várandós lett, az már túl soknak bizonyult a számára. Tulajdonképpen engem már nem akart. Ez abban nyilvánult meg, hogy gyakran leadott a nagymamánál, hogy a család többi tagja valami más tevékenységet végezhessen. Anyukám is segítségre szoruló, sérült asszony volt, aki a lelki békéjét a gyerekeiben kereste. Számos tabu volt otthon, témák, amikről nem volt szabad beszélni. Ha az ember mégis meg merte ezt tenni, kritikával, szemrehányásokkal és elutasítással büntették. Mindenkire rákényszerítette, hogy úgy érezzen és gondolkodjon, mint ő. Egyetlen pillantással képes volt hallgatásra bírni a gyermekeit. Mások problémáira érzéketlenül, vagy elutasítással válaszolt, kivéve, ha egészségügyi- vagy evéssel kapcsolatos témáról volt szó.
Elbeszélésekből tudom, hogy édesapán kedvence voltam. Édesanyám mindig azt mondta: „Apátok a gyerekeivel csak az első években tudott bánni, utána visszahúzódott."
Én magam nem emlékszem arra, hogy édesapám érzelmi visszahúzódását éreztem volna. Ha engem meglátott, ugyan mindig megkérdezte, hogy vagyok, de soha nem volt az a benyomásom, hogy valóban választ várt volna erre a kérdésre. A saját világában élt. Csak ritkán próbált meg kapcsolatba kerülni másokkal. Anyukám még támogatta is az elidegenedést, ami apukám és gyerekei közé lopakodott, azáltal hogy a vele való személyes problémáit velünk is megosztotta.
Így én nagy, belső elhagyatottság érzésében nevelkedtem, ami később egy nő utáni keresés motorjává vált, Ennek a keresésnek kellett volna a bennem lévő ürességet betöltenie, és később keresésem fájdalmas vágyakozássá vált. Serdülőkoromban ez a vágyakozás összefonódott az ébredező a szexuális érzésekkel. A nők kezdtek vonzani, nőkbe szerettem bele.

A Jézus Krisztusban való hit már életem korai szakaszában mély tartást adott nekem. Akkoriban még sejtelmem sem volt, mi rejtőzik a homoszexuális érzéseim mögött. Mindennapjaimat bátortalanság, kisebbségi érzések, szomorú, negatív gondolatok határozták meg. Állandóan attól az érzéstől szenvedtem, hogy nem vagyok eléggé felnőtt az élethez. Az erős vágy egy otthon iránt, egy nő mellett és az ebből eredő függőség, amit lányokkal, nőkkel szemben éreztem, újra és újra összezavart és állandó depresszív hangulatba taszított. Szemrehányásokat tettem Istennek, mert az volt a benyomásom, hogy nem segít. Nem értettem miért nem tölti be senki a bennem lévő űrt. Nem akartam lemondani a leszbikus kapcsolatokról, de mégis tudtam, hogy Isten nem akarja a homoszexualitásomat. Ezt nem erkölcsi nyomásként éltem meg, hanem inkább úgy, mintha egy ígéretet tartogatna, hogy talán valahogy másképp is lehet. Ám amikor nem találtam a szabadulás útját, elkezdtem Istent vádolni, és inkább a leszbikus kapcsolatokat választottam, amik legalább egy kevés biztonságérzetet nyújtottak.
Jézus azonban soha nem hagyott cserben és ennek tudata egyre inkább felé fordította a szívemet. Soha nem éreztem, hogy Ő megítélt volna, ellenkezőleg bátorított, hogy ne adjam fel. Mellettem állt és nagy irgalmában végigkísért engem éveken át. Szeretetével segített kijutnom a belső sivatagból és a remény és kibontakozás gyümölcsöző földjére vezetett. Újra és újra embereket állított mellém segítségül, hogy az utamon támogassanak. Segítsége nem hasonlított egy automata működéséhez. A változásnak bennem és általam kellett végbemennie. Én magam kellettem hozzá.
Ezt a mély, belső munkafolyamatot nem rövidítette le semmiféle jámbor, csodás megoldás..

A változás folyamata sok gyásszal és könnyel járt, újra és újra visszatértek a kétségbeesések, de a megkönnyebbülés és a vigasztalás időszakai is. Az volt a jó ebben, hogy jobban megismertem magam és ez motivált arra, hogy tovább folytassam az utat.
Az első lépés az elhatározás volt: eldöntöttem, hogy lemondok a homoszexuális érzések megéléséről. Ez nagyon nehéz volt. Ha valaki megkérdezne, hogy minden nehézség ellenére miért tettem, miért akartam ezt tulajdonképpen, talán azt válaszolnám, hogy a szabadság utáni vágy, egy teljes élet utáni vágy miatt, ami másképp néz ki, mint amit addig ismertem. A vágy miatt, hogy Isten átalakító erejét megtapasztaljam. Talán ki akartam kerülni önmagam megvetéséből, ami olyan gyakran megtámadott. Ki tudja, talán azért, mert valahogyan átláttam az illúziót, ami a leszbikus kapcsolatokat jellemzi. De igazából nem tudom pontosan megfogalmazni, talán mindezek keveréke volt az ok. Egy dolog viszont biztos, nem erkölcsi nyomást éreztem, azt leráztam volna. Isten meghívását éreztem arra, hogy az Ő szeretetét valóban megéljem mélyen a szívemben, hogy az Ő gyógyító erejét megtapasztaljam. Azt gondolom, ez a meghívottság-érzés az, ami soha nem hagyott nyugodni.

Emberektől kapott támogatás nélkül nem tudtam volna elviselni a belső űrt, ami ezt a lépést követte. Szerencsére voltak, akik szerettek és a szeretetükkel megtartottak, volt hol biztonságban érezzem magam. A döntésem nyomán nagy szomorúság nehezedett rám amiatt, hogy a szüleim nem fogadtak el olyannak, amilyen vagyok, és hogy mindig olyannak kellett lennem, amilyennek ők szerettek volna. Csak úgy dőlt belőlem a keserűség és az engesztelhetetlenség, mintha egy addig rejtett, mély seb fakadt volna fel. Milyen kevéssé készítettek fel az életre! Azt is felismertem, hogy erre való reakcióként állandó panaszkodásba és mély önsajnálatba temetkeztem. Most ki akartam lépni ebből és józanul elismerni, milyen keveset tudtam valódi érzéseimről, gondolataimról és arról, hogy mit is akarok tulajdonképpen. Ekkor léptem rá arra a fáradságos útra, hogy pontosan kitaláljam és megéljem azt, amit valójában akarok.
A változás hosszú útján három nő kísért végig. Sokat harcoltam közvetlen emberi támogatás nélkül is, mégis nagy segítséget jelentett, ha valaki jelen volt, hogy tanácsaival ellásson, hogy kitartson mellettem a nagy belső ürességben, a szeretet és tisztelet hiányában, a félelmekben és az identitásnélküliségben. Gyakran butának és esetlennek éreztem magam – és mégis, egyre inkább átéltem saját személyiségem „feltámadását”. Időigényes folyamatok következtek: megbocsátás, elengedés, a meg nem tapasztalt szeretetről való lemondás. Fel kellett adnom a szüleimmel való kapcsolatom rejtélyének teljes megfejtését és le kellett mondjak a velük való tisztázó beszélgetésekről is, mivel ezek egyszerűen nem voltak lehetségesek. A düh csak később tört fel bennem. Sokáig védelmembe vettem a szüleimet, és nem mertem rájuk magam és Isten előtt panaszkodni. Amikor azonban a fájdalmas tapasztalataim feletti harag végül eluralkodott rajtam, az egyben nagy megkönnyebbülést is jelentett és segített őszintén megbocsátani.

Érzelmileg mindinkább kapcsolatba kerültem saját tapasztalataimmal. Belső fájdalmaim és szomorúságaim, a sok ki nem sírt könnyem olyanná lettek számomra, mint "védelmet nyújtó kis szobácskák". Isten gyógyító ereje és vigasztalása mutatkozott meg bennük, ami mélyebbre ért bennem, mint bármi más és bátorított, hogy talpra álljak. És már tudtam: igen, megsebeztek, igen, szabad fájdalmat, gyászt éreznem. Gyakran sokáig sírtam, néha egyedül, máskor barátokkal. Mély megkönnyebbülés alakult ki bennem.
Hosszabb-rövidebb fázisokon mentem keresztül. Néha úgy tűnt, hogy szinte állandóan irányt váltok. Egyre-másra törtek elő az érzelmek a szívem mélyéről, hol a fájdalom, hol a keserűség, a vigasztalhatatlanság, vagy a kapcsolatnélküliség fészkelte be magát a tudatomba. Ezekben az időkben újra és újra „sztrájkolni” kezdtem. Megpróbáltam elnyomni mindezt, mert a lelkem a belső hiányt már nem bírta elviselni. Szerencsére gyakran voltak olyan emberek a közelemben, akik szeretetükkel megtartottak és bátorítottak.
A megbocsátás lett a mentőövem. A megbocsátás számomra azt jelenti: valamit, amivel én nem bírok, továbbadok Istennek, mert Ő boldogul vele. Teljesen nyilvánvaló lett számomra, hogy nem boldogulok mindennel. Néha sokáig tartott, amíg a sok sebet és azok fájdalmas következményeit beláttam és meg tudtam bocsátani. A megbocsátás elengedést is jelentett: minden igényt, amit az anyukámmal, apukámmal kapcsolatban fenntartottam, minden vágyat, hogy egy emberben anyát, apát találjak, el kellett engednem. Néha elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezt megtegyem. Ennek ellenére a szabadság felé, az önmagammá válás irányába tartottam, A tény, hogy tudtam, ki vagyok, nagy örömet szabadított fel bennem.

Ez a hosszú és nagyon nehéz út türelemre és irgalomra tanított magammal és másokkal szemben.
Ebben a tanulási folyamatban megértettem, hogyan tudom egyre erősebben átérezni a mély érzéseimet, mint pl. a vágyamat egy jó anya iránt és a vágyakozást, hogy teljes nőként élhessek. Ebben az időben az életemet egy házhoz hasonlítottam, amelyben sok olyan szoba van, – érzések, adottságok, akaraterő – amelyek még lakatlanok. Nem csak a nőiességemet kellett kibontakoztatnom, hanem a személyiségem számos részét is. Isten óvatosan, lépésről-lépésre haladt előre bennem. Egyik „szoba” a másik után került előtérbe, és meg tudtam őket tölteni. Hogy hogyan? Sok ember számára magától értetődő, hogy tudja, mikor mit érez, és hogyan reagál érzelmileg különböző élethelyzetekben. Én ezt gyakran nem tudtam, sok minden olyan diffúznak és bizonytalannak tűnt. Elhatároztam, hogy mindent alaposan kikutatok. Megismertem az érzéseimet, például, ha elutasítottnak éreztem magam, vagy ha az volt a benyomásom, hogy valaki nem szeret. Amikor érzékeltem ezeket, akkor megtanultam őket megkülönböztetni, hogy mi az, amit érezni vélek, és mi az, ami megfelel a valóságnak. Megtanultan, hogy először odamenjek az emberekhez és kérdezzek, ne pedig rögtön értelmezzek.
Az sem volt számomra világos, mit tehetek meg és mit nem. Szóval a munkámban igyekeztem kitalálni, hol húzódnak a határaim.
Az a kérdés, hogy mit is akarok tulajdonképpen, megizzasztott, nem tudtam könnyen megválaszolni. Így folyton ezen gondolkoztam, és elkezdtem kinyilvánítani, kifejezni az akaratomat – kezdetben csak magamnak, idővel másoknak is. Egyre jobban tudtam, miben rejlik a hiányom, ami évek óta kínoz. Korábban egy nővel való kapcsolatban próbáltam azt betölteni, de nem sikerült és már nem is akartam tovább próbálkozni ezzel a megoldással, annak ellenére sem, hogy még mindig újra és újra nőkbe szerettem bele. Az a vágy, hogy saját személyiségemet felfedezzem, erősebbé vált bennem annál a vágynál, hogy más nőkben keressem magam. Amint bensőleg stabilabb lettem, elkezdtem egyre több energiát fektetni a gyászba és próbáltam ebben a gyászban ki is tartani. Az így tapasztalt szomorúság már jobb érzés volt, mert életem valóságával hoztam kapcsolatba. Éreztem, hogy ezáltal jobban el tudom fogadni magam, az életem minden területével együtt is. Úgy fogalmazhatnék, hogy egyre egyenesebb háttal jártam. Hosszú éveken keresztül mély önmegvetéstől szenvedtem, ami megsemmisítő hangokban lett nyilvánvalóvá: „Soha nem leszel rá képes!”, „Egy napon összeomlik az életed!”, „Nem vagy szeretetre méltó!”, „Hogy tudsz ilyen bután hozzáállni!”, „Így nem gondolkodhatsz!”.

Lassacskán elkezdett rügyezni bennem egy másféle életérzés. A személyiségem kibontakozott. A mindennapok kihívásaiban most lehetőségeket láttam a növekedésre, fejlődésre. Ennek dacára újra és újra a magány és az otthontalanság érzései törtek fel bennem, ám megtanultam, hogy ne kerüljem el, hanem üdvözöljem őket, megtanultam szomorkodni afelett, ami az életemből hiányzott.
Amikor férfiakkal és nőkkel találkoztam, és nem tudtam, hogyan viselkedjek velük szemben, igyekeztem kitartani ebben a bizonytalanságban és a kapcsolatfelvétel új útjait gyakorolni. Egyre inkább legyőztem a szégyenlősséget, barátságokat kötöttem nőkkel,
Azt is megtanultam, hogy elfogadjam, tiszteljem magam, olyannak, amilyen vagyok. Voltak szakaszok, amelyekben az újdonságokat teljes lelkesedéssel próbáltam ki. Aztán újra nagy levertség időszakai következtek, amikor beleszerettem egy nőbe és újra erőt vett rajtam a belső hiány. Mindemellett az életérzésem lassacskán megváltozott. A sok beszélgetés által, a sebeim elfogadásán és az ezáltal felszabaduló érzéseken keresztül, valamint a megbocsátás nyomán egy olyan talaj jött létre, amely képes volt engem szilárdan tartani. Többé nem zuhantam bele a végtelen ürességbe. Nem volt már szükségem más nőkre, hogy általuk megmentsem magam ettől az űrből – ez amúgy sem sikerült volna. A keresztény közösségben való élet, a nőkkel való egészséges – őket nem behálózó, belterjes – barátság és egy a képességeimnek megfelelő feladat, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy magamat mások társaként, egyenlő félként tapasztaljam meg. Kifejlődött bennem egy józan odafordulás a másik nemhez, elkezdtem a férfiakat megérteni és tisztelni. Ez nagyon felszabadító volt. Így lett egy félénk, sérült személyből olyan nő, aki vállalja az élet kihívásait. Olyan ember, aki képes volt a múlt sebzett tapasztalataiból kinőni és gyógyulást tapasztalni. Mintegy szimbólumként, gyakran látom magam előtt egy sivatag képét, ami elkezdett virágozni – elképzelhetetlen, de igaz.

Ezek a tapasztalatok érlelték az életemet. Megszületett bennem a vágy, hogy más embereket kísérjek problémáikban és továbbadjak nekik valamit abból, ami nekem is segített. A megfelelő képesítés megszerzése óta, most már sok éve tanácsadóként dolgozom. Különböző problémákkal küszködő embereket kísérek. De különösen szívemen viselem, azokat a nőket, akik leszbikus érzésekkel küzdenek, vagy ilyen kapcsolatban élnek, és változni szeretnének.

A szerző
Simone S. (álnév) képzett ápolónő, egy függőségi betegek számára fenntartott intézményben dolgozott. Megfelelő képesítést szerezve, évek óta közreműködik a keresztény tanácsadásban.
Megjelent:
Bulletin DIJG 2008; Nr. 15, Homosexualitität und Veränderung. Hintergründe, Forschung und Berichte, S. 33-37

menthető verzió... (PDF)

meleg, homoszexuális, homoszexualitás